07.15-től gyülekezeti építő tábor. Előre be kellett jelölni, hogy milyen feladatokat szeretnénk végezni a járda betonozástól a gyerekfelügyeletig. Én jelöltem festést, talán kertészkedést, konyhát és még valamit, már nem emlékszem. A konyhába kerültem. Pofon, in your face!
Azonnal jöttek az emlékek, a gyűlölt mosogatás, a rossz hozzáállás, ami miatt Tóalmáson előszedtek, hogy miért nem mosolygok felszolgálás közben. Nagyon, nagyon, nagyon rugkapáltam magamban a beosztás ellen. Először úgy voltam, hogy na, nem ezt nem fogom csinálni, inkább nem megyek egyáltalán! Aztán kezdett bennem éledezni a lelkiismeret, hiszen én ikszeltem be a konyhai munkát is, akkor most mi is a probléma?!
Gondolom természetes, hogy leeresztett idegrendszerrel az ember a rossz beidegződéseiből reagál, és nem értékeli a helyzetet. Én így reagáltam, de nem maradtam ebben, mert valami éledezett. Még vasárnap délután is teljesen odavoltam. Magamban már sok veszekedést lejátszottam az általam nem is ismert konyhai csapatvezetővel (utólag: eléggé jól vizualizáltam előre), teljesen begubóztam, pánikoltam az ismeretlentől, úgy viselkedtem, mintha 18 éves lennék és a konyhára lennék beosztva, pedig én tanácsadó akartam lenni.
Aztán vasárnap az esti istentiszteletre sikerült eljutni. Általában délelőtt megyünk, de most megszavaztunk magunknak egy kis vasárnap reggeli lustálkodást. Nagyon jól tettük, ugyanis nem tudtuk, hogy az esti alkalmon egy "válaszolós" istentisztelet lesz. Az igehirdetést itt lehet olvasni: http://www.gref.hu/hu/igehirdetes/sorozathoz-nem-tartozo-igehirdetesek/hogyan-kezd-isten-ujat/
Ahogy hallgattam, leesett, hogy az, ahogyan reagáltam erre a konyhás dologra, nem abból jött, aki valóban vagyok. Ez a reakció egy sebzett, régi Vera érzései, aki már nincs, aki a gyógyulásban ennél már sokkal előrébb tart.
Ott ültem, készen arra, hogy a lehető legjobban megértsem az üzenetet, ami nekem szól. Közben szólt a zene, énekeltünk, körülöttem emberek mentek előre. Ki egy követ tett le az emelvényen, és szabadult meg valamitől, amit eddig hordozott magában. Ki egy imapároshoz ült oda, hogy a terheit megossza valakivel. Ki egy gyertyát gyújtott, mert megértett valami újat, vagy megszületett benne egy fogadalom. Ott ültem, és arra gondoltam, hogy ha lesz még egy ének, akkor megyek, illetve igazából nem is kellene előre menni, mert az egész nem ezen múlik. Aztán rádöbbentem, hogy ha ennyire meg kell magyaráznom magamnak, hogy miért nem megyek, akkor talán fel kellene állnom.
Amire elfújtam a gyufát, pont vége lett az utolsó éneknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése