Hullámvasút

Érdekes dolgot tanultam magamról. Egy-egy rosszabb periódus után mindig jött egy kis enyhülés. Én nem is tudom, hogy hová tettem az eszem, de 2-3 hónapba tellett, amíg rájöttem, hogy hullámvasúton ülök. Amikor éppen nem volt friss pánikom, akkor szentül hittem, hogy vége.
Azt gondoltam, hogy elmúlt, csak egy kis múló, átmeneti valami, amivel gyorsan megküzdöttem, és már vége is. Te jó ég, hogy mennyire nem így volt!
Amikor pedig hátradőltem, elengedtem magam, nem volt semmilyen készültség, esetleg még ki is mondtam, hogy "jól vagyok", akkor szinte azonnal visszajöttek a tüneteim.
Nem tartom magam egy túlságosan tudatos embernek, szerintem sokan vannak, akik a saját működéseikkel sokkal jobban tisztában vannak, és hamarabb veszik a saját jeleiket, de azért ez így visszanézve teljesen szánalmas. :D

Olyan, mintha egy mérges oroszlán bajszát huzigálnám, közben félnék is, de rendesen; aztán egyszer csak elfordítom a fejem, és az oroszlán kikerül a látóteremből. Én megnyugszom, hogy már nincs ott az oroszlán, bár a bajsza még a kezemben, és ő pont annyira mérges, mint akkor, amikor farkasszemet néztem vele. Aztán visszafordítom a fejem, és teljesen őszintén meglepődök, hogy ez meg hogyan került ide, és főleg miért morog ennyire?! Ja, hogy tépem a bajszát, de hát miért?!

Mintha ez valami újdonság lenne... persze az első 2-3 ilyen hullám még akár lehetett volna az, de utána már folyamat lett belőle...

Mivel lassan tudatosult, hogy miben vagyok éppen, mivel állok szemben, ezért lassan esett le az is, hogy komolyabban kellene foglalkozni a helyzettel. Amíg felfogtam, hogy egy folyamatban vagyok benne, teljesen lefárasztott az, hogy egyszer azt hittem, hogy semmi baj, máskor meg teljesen padlón voltam. Elkeserített, hogy: már megint itt vagyok, már megint félek valamitől, már megint nem tudok aludni, már megint, már megint...

Alapvetően nagyon bosszant, ha beteg vagyok, és nem tudok "teljes értékű ember lenni", minden lázad bennem, nem a betegség maga szokott legyűrni, hanem az idegállapot, amit kihoz belőlem.
De most nem ez volt a helyzet. Azt hiszem, hogy amikor tényleg leesett, hogy mi van, akkor valami nagyon bölcs erő csendesen meghajtotta a fejemet, és tudtam elfogadni. Én nem küzdöttem érte, megtörtént.