Tölgyfa
Szinopszis: A tölgyfa kelták szerint az erdő kertje. Rengetegféle növény és állat talál menedéket zugaiban. Ő pedig felelős értük. Táptalajt, otthont és menedéket kell biztosítania minden hozzá fordulónak. Mindenkinek igényei szerint...
Dörgött a szél, és zúgott az eső. A tölgyfa rezzenetlenül állt az égiháború közepén. Leveleit szaggatta a víz, féltve óvott ágacskái megtörve csapódtak ide-oda a szél játékszereiként. Róla lehullott darabkákból szőnyeg szövődött az erdő talaján.
De ő állt rezzenetlenül. Az ágacskák majd visszanőnek. A levelek újjáélednek. Most feladata van.
Törzsén széles sugárban csorgott le a víz. De a rajta tenyésző puha mohapázsit felfogta a dühöngés erejét: megvédte a mélyén lakókat. Kicsi bogarak, szúk, és egy kedves szarvasbogár-pár is lakott itt. Ők biztonságban voltak. A zöld kaftán, amely a testéből növekedett most jó szolgálatot tett.
De a lombján fészkelő madárkák már nem voltak ilyen szerencsések. Lakásukat már régen elvesztették, magukat és a fiókákat próbálták lehetőleg védett helyre bújtatni. A tölgyfa megtett minden tőle telhetőt, hogy mentse őket.
Egy nagy ágat már feláldozott a föld menti odva védelmére. De ott egy egércsalád lakott. Harcolni kell, értük, amíg csak erejéből telik. A lehullott ág bezárja a nagy bejáratot. Ha majd elindul a vízözön az erdő talaján, ők is biztonságban lesznek egy ideig.
Az eső esett, a tölgyfa harcolt vele. Ahogy mindennel eddigi életében. Mert a körülötte élők olyan kicsik, és olyan védtelenek. Szükségük van rá. A moha belőle nő, rajta virágzik. Az egerek rá bízzák a kicsiket. A madarak az ő ágain hívják párjukat, és az ő kérgéből kihalászott férgekkel etetik a fiókákat. A tölgyfa könnyebbé tette az életüket. Táplálékot adott. Árnyat, ha sütött a nap. Menedéket, ha zúgott a vihar. Felelősséggel tartozik mindenért és mindenkiért, aki körülötte van.
Hiába zúg a vihar körülötte! Ő az erősebb! Mindig ő az erősebb!
Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is állt a vihar. Órák múlva, miután az ösvény kanyarulata elnyelte a megáradt vízfolyás utolsó cseppjét is, már csak néhány falevélen szivárványosan megcsillanó cseppecske árulkodott az iménti drámáról. A tölgyfa megpihent. Sokat vesztett az elmúlt órákban. Most mindenki magával volt elfoglalva. Ő is magába gubózhatott picit, hogy felmérje a károkat.
Szerencsére semmi igazán katasztrofális nem történt. Egy nagy ága hasadt le, de az be is töltötte küldetését: az egerek életben vannak, és már boldogan játszanak a fa odvában. A moha sem ázott át túlságosan. Néhol ugyan lemosta a széleit a zápor, de azért egyben maradt. A bogarak is jól vannak. A madarak még szárogatják a szárnyaikat, de csak két fiókát ragadott el a zivatar. Összességében minden rendben.
Ő persze nincs rendben. A friss ágacskák szinte mind letörtek. Nehéz lesz így növekedni az idén. Örül majd, ha magát életben tudja tartani így a hosszú tél alatt. Magát, és persze védenceit. Majd összehúzza magát. Nem ez lesz az első nehéz tél... Most egy kicsit magára kell figyelnie. Persze csak addig, míg nem lesz valakinek igazán szüksége rá.
Egy kedves érintésre riadt a merengéséből. Egy erdei tündér járt arra, és megsimogatta a törzsét. A kisegér állt mellette, és büszkén magyarázott. Be sem állt a szája, csak cincogott cincogott. Valami olyasmiről, hogy ő mentette meg az életét, és még mennyi mindenki életét. Ugyan! Ő csak azt tette ami a kötelessége volt. Nem jóságos ő, csak tudja mi a dolga. Még hogy köszönöm!
De a tündér még egyszer végigsimított a göcsörtös bőrén. Érintése kedves volt, és a szívéig ért. Rámordult! „Hagyj békén, dolgom van.” A tündér meghajtotta a fejét. Még egyszer puhán a kezébe vette a kisegeret, aztán szótlanul elrepült. A kicsi állat bánatosan bújt vissza az odújába.
A tölgyfa egész éjjel morgott magában. „Nekem ne legyen senki hálás!” gondolta dühösen „Mindenki a maga életét éli. Az én feladatom, hogy megvédjem a mellettem állókat. Csak azt teszem, ami számomra adatott” ismételgette magában. De nem tudott szabadulni az érintés emlékétől. Most először gondolta azt, hogy milyen nehéz is ez a feladat, amire vállalkozott. Most először gondolt bele, hogy hány élet függ az ő helyt állásától. Hogy minden pillanatban tökéletesen döntsön. Hogy mindig tökéletes legyen. Lehet ezt? Hiszen ő mégiscsak egy fa, nem valami tündér vagy angyal...
Ahogy ezt végiggondolta, elbizonytalanodott. Már nem tudott olyan erős lenni mint előtte. Félni kezdett attól, mi lesz, ha most jön egy újabb vihar. Hiszen most olyan gyenge! Most biztosan kidöntené, és akkor mi lenne a többiekkel. Erősnek kell lenni! Erősnek kell lenni! Erősnek kell lenni!
Feljött a Hold. A kisegér eleséget gyűjteni indult. A felesége pocakjába megint babák költöztek, ő már nem mozgott olyan gyorsan. A Holdvilág vígan szűrődött át a fa lombján. Hirtelen egy hatalmas esőcsepp landolt a fején. Jó alaposan fejbe kólintotta, meg is szédült tőle.
Eső ilyenkor? Hiszen hétágra süt a Hold világa! Egyetlen felhő sincs az égen! Felnézett a fára, aki megvédte őket. Felsóhajtott ahogy eszébe jutott ahogy elküldte a tündért. De most... Most sír! A törzse már szinte teljesen nedves volt az odahulló könnyektől.
A kisegér rohanva elszaladt. És nemsokára, kedves kezével és hosszú szőke hajával újra megjelent az erdei tündér a fa kérgénél. Egész éjjel némán simogatta a fa göcsörtös ágait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése