A munkám miatt néha muszáj a városba is beközlekedni. Mivel nincs jogsim, marad a BKV. Ezzel nincs gond, csak akkor, ha az ember éppen egy pánikolós periódusban van.
Amikor reggel elindultam, már nem voltam túl jól. Mivel nem voltam teljesen tudatában annak, hogy mivel állok szemben, próbáltam a saját módszereimmel harcolni ellene. Több- kevesebb sikerrel. Még nem volt kánikula, szép idő volt, de rengetegszer leizzadtam. Hányinger, szédülés, meg minden, ami ilyenkor jön.
Amíg a feladattal voltam elfoglalva, nem volt gond, a figyelem elterelés nagyon jó ilyenkor! Szóval a munka lekötött, elvoltam. Hazafelé jövet a kolléganőmmel villamosoztunk. A Kálvin téren megállt a villamos, és nem indult. Egyszer csak: "orvost, van orvos a villamoson?!" Na, tök jó, rögtön gyűltek a kíváncsi utasok. Hála Istennek a templom oldalán éppen állt egy mentőautó, gyorsan szaladtak értük. Bár nem tudtak ott azonnal segíteni, hívtak egy másik kocsit. Egy néninek lett agyvérzése talán.... nem tudtam figyelni, annyira rosszul lettem, hogy azt sem tudtam hol vagyok. (egyébként ez a legnagyobb parám, amikor "rohamról" van szó) Nem volt elég a saját nyomorom, még egy ilyen drámának is közvetlen szemtanúja voltam! Rettenetes volt, igyekeztem amennyire csak lehet kívülálló maradni, nem akartam az egész eseményt, illetve az információt közel engedni magamhoz. Bezárkóztam, ha eddig fért az elfojtós zsákomba, akkor szoríthatok még ennek is helyet.
A kolléganőm nem tudott semmit abból, ami bennem lejátszódott. Mivel nem akartam vele terhelni, és főleg nem akartam gyengének, dilisnek tűnni, ezért nem mondtam neki semmit arról, hogy gondban vagyok. Igyekeztem fenntartani azt a látszatot, hogy nincs semmi baj, teljesen ép és egészséges vagyok.
Azóta nagyon sokat tanultam magamról, és a körülöttem élő emberekről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése